A nevem Marty Enokson, és betegjogi képviselő vagyok. Olyan ember vagyok, aki felszólal a testsúllyal kapcsolatos előítélet és a túlsúly miatti megbélyegzés ellen.

Néhány dolog rólam:

• Nyugat-Kanadában élek.
• 53 éves vagyok, és több mint 40 éve az elhízás krónikus betegségével élek.
• 25 éves korom óta 2-es típusú cukorbetegségem is van.
• A vérnyomásom is magas.
• A cukorbetegség eredményeként szövődmények is kialakultak, többek között keringési elégtelenség és neuropátia a lábamban, ami mindkét nagy lábujjamon nyílt sebeket okozott.

Globális szinten dolgozó betegjogi képviselőként az elmúlt hét évben az elhízással kapcsolatos tapasztalataimról beszélve azt hirdettem a világnak, hogy testsúlyomat teljesen az irányításom alatt tartom, kiválóan vigyázok magamra, és én testesítem meg a tökéletes betegjogi képviselőt.

Nagyon sokaknak jelentek és jelentettem inspirációt…

Mostanáig.

Hogyan? Kérdezheti...

Ahhoz, hogy megértse, hogyan kerültem kórházba súlyos, életveszélyes vérmérgezéssel, vissza kell mennünk legalább hat hónapot 2019 augusztusáig, amikor egy sor olyan esemény történt velem, amelyek mély és hosszan tartó sebeket okoztak, és mentálisan és érzelmileg egyaránt befolyásoltak.

Azt hittem, hogy mentálisan erős vagyok.

Azt hittem, hogy az elhízással leélt sok-sok év és az ez idő alatt elszenvedett zaklatások felkészítettek, de sajnos egyáltalán nem ez volt a helyzet. 

Az elme puszta ereje sokkal erősebb, mint gondolná.

2019 augusztusában egy érzelmi csalódás eredményeként elkezdődött az utam a sötétségbe. Egy régi és kedves barátomhoz fordultam, aki MINDIG képes volt megnyugvást nyújtani már fiatal korom óta…

Nem feltétlenül jóságos és kedves, de legalább hűséges barátom volt a csokoládé, aki mindig ott állt mellettem, ha rossz idők jártak... És nagyon rossz idők jártak.

Így kezdődött. Egy szelet csoki... ó, annyira jó érzés volt. Annyira jól éreztem magam. A fájdalom megszűnt.

Elérkezett 2019 szeptembere, ekkor a stresszfaktorok az életemben még inkább jelen voltak. Az összetört szívem mellett úgy éreztem, hogy a lelkem is megtörik. 

Hmmm... annyira jó volt megenni azt a szelet csokoládét. Kis idő múlva úgy döntöttem, hogy megeszek még egyet...
A fejem szédült. Eufória. Mielőtt észrevettem volna, az esténkénti két csokoládé gyorsan négy csokoládévá változott. Minden este.

A csokidepresszió sötét mélységébe való leereszkedésem nem tartott sokáig...  valójában nagyon is gyorsan történt.

Így nyomtam el a fájdalmamat, és már a vércukorszintem sem érdekelt…

Az egyetlen dolog, ami számított, a csokoládé volt... az elvette a fájdalmat.

Szeptember októberre váltott, és ekkor történt a végső csapás.
Ami pici maradt belőlem, az is teljesen és véglegesen összezúzódott és legyőzetett.

Nemcsak tettlegességgel lehet bántani a másikat, hanem azok a gúnynevek… na azokkal is. A szavak valóban fájnak... csakúgy, mint mások cselekedetei. Valójában a tettek még jobban fájhatnak.

A mentális egészségem az egyes szakaszokban apránként megtört. Egyre kevésbé törődtem vele, és ezt az általános egészségi állapotom szenvedte meg.

Kívülről igazán nem látszódott semmi, azt a benyomást keltettem, hogy csak úgy ficánkolok az életben! De befelé csak az utálat és öngyűlölet volt, és hihetetlenül szégyelltem magam. Kontrollálhatatlanul csúszott ki a kezemből az irányítás.

Ehhez hozzájött a Királyi Ügyészségen betöltött pozíciómmal kapcsolatos felelősség és nyomás.

Fizikailag teljesen kimerített a sorozatban hat gyilkossági tárgyalásra való felkészülés, amelyek 2020. február elejétől 2020. május 15-ig voltak folyamatban. Minden egyes nap. Nincs szünet a bírósági ügyek között. Egyes esetekben két tárgyalás fut egyidejűleg. 75 napos tárgyalások. Hihetetlenül túlterhelt voltam.

A karácsonyi szünet után visszatértem a munkába, és minden egyes nap dolgoztam, késő estig, beleértve a szombatokat és vasárnapokat is, felkészülve a tárgyalásokra. 72 napon át folyamatosan. 96 extra óra, amelyet NEM fizetnek ki – csak azért, hogy kész legyen a munka...

Nyilvánvalóan nem aludtam eleget – körülbelül 4 órát éjszakánként.

Az egészségem rosszabbodott. A diabéteszes, neuropátiás lábfejemről való gondoskodást szinte teljesen abbahagytam. Nem volt idő erre. A gyógyszereimnek is csak a felét szedtem.

Ekkor már minden este 6-10 szelet csokoládét ettem. A csokoládé rövid távú örömöt biztosított számomra, amit többször is meg kellett ismételni.

Elhagytam a jó étkezési szokásaimat... és ennek eredményeként meghíztam. Feszélyezett a dolog, és hihetetlenül szégyelltem magam.

Ahogy készültem a bírósági ügyek maratoni hónapjaira, minden nap több s több stresszt tapasztaltam, és minden reggel azzal ébredtem, hogy a testem egyre fáradtabb és fáradtabb.

Fiúk és lányok, ez vagyok én... Ezerrel száguldva a Föld felé egy ütközési pályán, hogy fejjel a földbe csapódjak. Egy igazi vihar készülődött. Éreztem a testemben. A szívem mélyén tudtam, hogy a dolgok nem mentek jól, nem voltam jól, és nem tudtam megoldani ezt a káoszt, amit létrehoztam.

A testem által küldött jeleket, az egyre erősödő tüneteket egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Aztán eljutottam arra a pontra, ahol a szervezet csak annyit mondott, hogy „NINCS tovább, Marty! Ha nem figyelsz oda a jelekre, amit küldök neked, akkor nincs más hátra, mint az összeomlás.”

Az egyetlen dolog, ami még hiányzott az általam létrehozott tökéletes viharból, hogy egy betegség is képbe kerüljön…

Egy világjárvány...

Tudja, egy olyan pandémia, amilyet a világ az 1919-’20-as spanyolnátha óta nem tapasztalt.

Az egész Kínában kezdődött. Ezután bevonult Európába. Olaszországot és az Egyesült Államokat letarolta ez a gyilkos vírus. A dolgok hihetetlenül ijesztőek voltak.
Az emberek rendkívüli sebességgel haltak meg. A COVID-19 egy új, ijesztő szörny volt, és a helyi és nemzetközi hírek hihetetlenül hatékony munkát végeztek a COVID-19-ről szóló jelentésekkel, és mindenkit, köztük engem is, megijesztettek.

Mindannyian tudtuk, hogy a koronavírus meg fog érkezni Edmontonba is, csak azt nem, hogy pontosan mikor…

2020. március 12. Edmonton, Alberta, Kanada.

A betegség idejött, terjedni kezdett, és 2020. március 13-án pénteken bevéste magát az életünkbe. Péntek 13…ez volt az utolsó normális nap Edmontonban. Bocsánat, elkalandoztam.

Reggel elképesztően korán, 5:15-kor keltem fel, hogy elkezdjem, amit terveztem, azt gondolván, hogy ez a listámon szereplő következő bírósági ügy előkészítésének újabb napja lesz. Kimerült voltam, csak néhány órát aludtam.

Ekkoriban már minden napot egy szelet csokival kezdtem.

Reggel 6:45-kor érkeztem a munkahelyemre. Kis fájdalom volt a testemben, de egyébként minden normálisnak tűnt. Kicsit sem gondoltam volna, hogy egy ideig nem lesznek a dolgok „normálisak”.

Végigdolgoztam a reggelt, és ahogy közeledett az ebédidőm, elkezdett fájni a fejem. Azt gondoltam, hogy az éhséggel állhat kapcsolatban, ezért lementem a büfébe, és ebédet rendeltem.

Leültem enni, de a fejfájás csak rosszabbodott. LÜKTETETT!

Azán jött az émelygéses hullámok sorozata.

A fejfájás erősödött – a fejem olyan volt, mintha fel akarna robbani.

Az agyam azonnal megpróbálta felidézni az elmúlt napok híreit, amelyek a koronavírus tüneteit sorolták fel... vajon COVID-19 fertőzésem van? A szívverésem felgyorsult, ahogy az aggodalmam is nőtt.

Ezen a ponton a testem elkezdett erősen izzadni, amit aztán a hidegrázás követett. Nem tudtam felmelegedni, és nem tudtam abbahagyni az erős remegést se.

Ez rossz volt. Nagyon rossz. Meg fogok halni? Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak. Mi lesz a gyerekeimmel?

Hazamentem, és azonnal felhívtam a COVID-19 Alberta Egészségügyi Szolgáltató (AHS) segélyvonalát. Meggyőződésem volt, hogy ez COVID-19 fertőzés. A világjárvány első napjaiban hisztéria uralta a várost és az egész tartományt is.

Több órába telt, mire a COVID-19 forródróton elértem valakit, majd végül csak azt mondták, hogy bár voltak tüneteim, de nem utaztam az elmúlt 14 napban, és nem is kerültem kapcsolatba olyannal, aki utazott volna, szóval nem tartják valószínűnek, hogy covidos lennék. Nem volt állandó száraz köhögésem sem. De nem nyugtattak meg.

Még mindig kontrollálatlanul reszkettem a hidegrázástól. Lázas voltam. Émelygéses hullámaim voltak. Ez sajnos nem volt elég az AHS-nek, és 2020. március 12-én megtagadták a COVID-teszt elvégzését.

Nagyon beteg voltam, és a következő napokban sem lettem jobban. A lányom hihetetlenül aggódott, hívni akarta a mentőket. Még mindig kontrollálatlanul remegtem a hidegrázástól, és erősen izzadtam. Nem maradt meg bennem semmilyen étel.

Nem akartam, hogy mentőt hívjon, mert nem akartam a kórház sürgősségi osztályára menni, mivel biztos voltam benne, hogy ott elkapnám a COVID-ot. A hírekben azt mutatták, hogy a kórházak dugig voltak. Rettegtem attól, hogy egy betegséggel teli Petri-csészébe kerüljek, mint amilyen a sürgősségi osztály, ahol végül elkapnám a COVID-19-et.

Végül, ahogy egyre betegebb lettem, a lányom átvette az irányítást, és hívta a mentőket.  Ő az értelmesebb kettőnk közül. Én nem vagyok az. Bevallom. A hívástól számított pár percen belül a tűzoltók, a rendőrség és a mentők is megérkeztek az otthonomba.

Szomorú, de túl beteg voltam ahhoz, hogy élvezzem azt a helyzetet, hogy a ház körülöttem tele volt tűzoltókkal. Elmulasztott lehetőségek... LOL!!!

A mentőápolók megvizsgáltak, és tájékoztattak arról, hogy szorongástól szenvedek. A hidegrázást és a hányingert a szorongás okozta. Azt tanácsolták, hogy lélegezzek mélyeket, és minden rendben lesz.

Ezután azt mondták, hogy elvihetnek a sürgősségi osztályra, de az hihetetlenül zsúfolt, és hogy ott elkaphatom a koronavírust. Ettől teljesen megrémültem. Mondtam, hogy NEM.

A szívem mélyén tudtam, hogy beteg vagyok, és valami biztos rossz, de nagyon aggódtam amiatt, hogy elkapom a COVID-19-et, így úgy döntöttem, nem megyek kórházba. Ez a döntés katasztrofális hibának bizonyult.

.

Ha elfogadtam volna az ajánlatot, és akkor kórházba mentem volna, valószínűleg időben kiderült volna, hogy mi történt velem, és nem szenvedtem volna annyit.

De a legrosszabb még ezután jött...a következő néhány nap folyamán a hányinger és a hidegrázás hullámain mentem keresztül. Igazán megrázó volt. Lázálmaim voltak. Hallucináltam. Nem tudtam felmelegedni. Nem tudtam magamban tartani az ételt, és lassan kiszáradtam.

Emellett továbbra is szenvedtem a leghasogatóbb fejfájásoktól, amelyek soha nem múltak el. Semmi sem segített a fájdalmon.

2020. március 17-én, kedden felébredtem, és egy ismerős, de nem kívánt fájdalmat éreztem a lábfejemben és a lábamban. Égő vörös, és érintésre forró volt. Ez volt az a szúró fájdalom, amelyet több mint két éve nem éreztem.

Amikor legutóbb ugyanezek a tünetek jelentkeztek, az egy életveszélyes vérmérgezés miatt volt, ami szó szerint majdnem megölt. Felkeltem, és kibotorkáltam a mosdóba. Véres volt a vizeletem.

Jaj, ne...a dolgok nagyon rosszul álltak...és csak sokkal rosszabbak lettek. A betegségem elmúlt öt napja csak a felvezetés volt a nagy fináléhoz.

Nem mondtam el azonnal a lányomnak, hogy mi történt. Nyilván, ezek nem voltak okos döntések. Tudtam, hogy azonnal felhívná a mentőket, és elvinnének a kórházba.

Visszatekintve, nem hiszem el, hogy nem ismertem fel a helyzet súlyosságát, és hogy nem kértem orvosi segítséget, amire nagyon is szükségem lett volna. Ehelyett egy kicsit még tovább játszottam a makacs férfi szerepét.  

Lementem a nappalimba. A szúró lábfájdalom kibírhatatlan volt. A lányom észrevette, hogy valami nincs rendben. Miután nyaggatott, végül elmondtam neki. Megmutattam a lábfejeimet.

Nem habozott, ismét hívta a mentőket, akaratom ellenére is. Ugyanazok a tűzoltók, más rendőrtisztek és más mentőápolók. Egy újabb elmulasztott lehetőség...

A dolgok sokkal, sokkal rosszabbak voltak. A mentőápolók nem tudtak stabil vérnyomást mérni – többször is próbálták. A mért vércukorszintem valahol 18 körül volt – rendkívül magas.  TÚL MAGAS! Ekkor mondtam a mentőápolóknak, hogy véres volt a vizeletem. Láthatták rajtam, hogy kiszáradtam és rossz állapotban voltam.

Az ő javaslatuk az volt, hogy menjek a sürgősségire... én még mindig nem akartam. Nem akartam elkapni a COVID-ot. Nyilvánvalóan nagyon beteg voltam, de nem hallgattam az észszerűségre. A félelem a koronavírustól teljesen leblokkolt.

A mentőápolóim a következő fél órát azzal töltötték, hogy meggyőzzenek, hogy legalább egy gyógyászati központba menjek el, ahol egy orvos megvizsgálhat, és ahol vértesztet is végezhetnek. A kitartásuknak, gondosságuknak köszönhetően, illetve annak, hogy megértették a félelmeim, a mentőápolóm végül képes volt meggyőzni, és beadtam a derekam. 

A lányom megmentette az életemet. Tényleg, igazán megmentette.

Megérkeztem, és elég gyorsan be is hívtak. Rájöttem, hogy nagyon-nagyon beteg vagyok. Vért vettek tőlem, és infúziót adtak, hogy elkezdjenek rehidratálni. Nem tudták szabályozni a vérnyomásomat, és a következő néhány órában két alkalommal is összeomlott a keringésem. A vércukorszintem még mindig 18 körül volt. Nagyon ijesztő volt.

A vérteszt megjött: Vérmérgezésem volt, és a veséim is súlyosan károsodtak. Mivel ilyen beteg voltam, átkerültem a Royal Alex Hospital kórházba.

4 napig voltam kórházban, és nagy dózisú intravénás antibiotikumokat kaptam. A betegeket a lehető leggyorsabban elbocsátották a kórházból, hogy ágyakat tegyenek elérhetővé arra az esetre, ha COVID-19 krízis lépne fel. Hazaküldtek engem is felépülni. Minden nap egy órás utat kellett megtennem a kórházba 15 napon át az intravénás antibiotikumokért. Ugyanekkor sebkezelést is kaptam, mivel a lábfejem és a lábam a fertőzés miatt szintén súlyosan károsodott. Az intravénás antibiotikum-kúra után még 14 napig kaptam a nagy dózisú antibiotikumok-tablettákat...ez aztán a kaland.

Az elhízással és diabétesszel folytatott hosszú harcom időnként hozzájárult ahhoz, hogy legyengüljek.

Ha nem pihensz eleget, nem megfelelően étkezel, és nem vigyázol az egészségedre, és nem teszed MAGAD az első helyre…

Amikor elképzelhetetlenül nagy a stressz, nem megfelelően szeded a gyógyszereidet, és olyan depresszióval küzdesz, ami stresszevéshez és hihetetlen mennyiségű csokoládéfogyasztásához vezet, hogy megbirkózz mindennel, és nem jelensz meg az orvosi viziteken...

Amikor hihetetlenül félsz, mert a COVID-19 járvány pandémiává válik…

Amikor sajnálatos módon elhanyagolod a tested, és hagyod, hogy leharcolt, összetört legyen, illetve hajlamos a fertőzésekre…

Megtörtem. Nem figyeltem a testemre. Ennek eredményeként rendkívül rossz döntéseket hoztam. Ez azért történt velem, mert nem törődtem MAGAMMAL.

Annyira elkoptam, hogy egy fertőzés lehetőséget talált arra, hogy behatoljon a testembe, átvegye a hatalmat és kis híján megöljön.

Öngondoskodás. Ez rendkívül fontos. Ön MEGÉRDEMLI, hogy törődjön magával. Nincs arra jobb idő, hogy törődjön önmagával, mint a most. Az önmagával való törődés mindig legyen elég fontos!

Ami engem illet, már 62 napja nem szedek antibiotikumokat. A fertőzés megszűnt, és bízom benne, hogy soha többet nem is jön elő.

Felépültem a depressziómból, a kórháztól való félelem megtette hatását. Minden egyes orvosi vizitemen megjelentem. Az orvosaim által kért minden egyes vizsgálatra elmentem.

Erőt vettem magamon, és folytattam az ÖSSZES gyógyszerem szedését. Megfelelően étkezem, és 99 napja nem stresszeszem, nem ettem csokoládét. HURRÁÁÁ! Fogytam is valamennyit...bár nem javaslom, hogy úgy fogyjon le, ahogy én tettem.

Diabéteszesekhez szólva – mindegy, hogy melyik típusról van szó – ne felejtse rendszeresen ellenőrizni a vércukorszintjét. Mindig gondosan vizsgálja át lábait, a lábfejét és főleg a lábujjait. Ha odafigyel magára, az segít felismerni a jövőben jelentkező problémákat. Tartsa kézben a dolgokat!

Beszéltem az orvosommal a depressziómról, és továbbra is dolgozom azon, hogy gondoskodjak magamról. Most ismét minden nap sétálok, és fejlesztem az állóképességemet.

Élni akarok, tényleg. MEGÉRDEMLEM. Igazán, igazán meg...és Ön is megérdemli. Igazán megérdemli!

Az elmúlt hat hónap a hülyeség és a félelem tökéletes vihara volt, egy vérmérgezéssel megspékelve. Szerencsére túléltem, hogy megoszthassam Önnel a történetem.

Marty bölcs szavaival zárom soraim...

NE legyen Marty. Gondoskodjon az egészségéről és a jóllétéről. Ez fontosabb, mint gondolná. Figyeljen oda a stresszre, és vigyázzon magára!

A legfontosabb, hogy NE engedje, hogy egy krízis megakadályozza abban, hogy orvoshoz forduljon, vagy hogy sürgős esetben kórházba menjen.
És csak hogy tudja: amíg kórházban voltam, végeztek rajtam COVID-tesztet.

Nem kaptam el…