Mitől férfi a férfi? Egyensúlyozás a férfiasság, a társadalmi normák és az elhízás között

Mindig is én voltam a „nagydarab fiú”. Úgy nőttem fel, hogy én voltam a kövér kisfiú az iskolában, és ez a címke végigkísért a középiskolában, az egyetemen és felnőttként is.

Mindig is tudtam, hogy más vagyok, és mindig is kényszerét éreztem annak, hogy valamit tegyek ez ellen. Ugyanakkor erősen hatottak rám az egymásnak ellentmondó üzenetek a férfiassággal, a férfiak egészségével és a testemmel kapcsolatban. Férfiként a testem volt a legnagyobb értékem és a legnagyobb hibám.

Az életemre visszatekintve egyértelmű, hogy a férfi szereppel kapcsolatos hiedelmeim nagyban hozzájárultak a betegségem előrehaladásához.

Csukja be a szemét, és utazzon vissza időben velem a 90-es évek elejére. Képzeljen el egy 10 éves fiút, aki arról álmodozik, hogy Power Ranger vagy Tini Ninja lesz. Donkey Kong-ot játszik a Super Nintendo-n, és neonszínű pólóban sportol.

Mit ért meg ez a kisfiú a világban való helyéről? Milyen képet kap arról, hogy mivel jár fiúnak lenni, majd férfivá válni?

Egy olyan társadalomban, közösségben és otthonban nő fel, amely arra tanítja őt, hogy nagynak, erősnek, bátornak és agresszívnak lenni érték. Azt tanulja meg, hogy felelősségteljesnek, megbízhatónak, védelmezőnek és családfenntartónak kell lennie. Azzal a tudattal nő fel, hogy ezek a férfias tulajdonságok.

De mi van akkor, ha valahogy mégsem illeszkedsz bele ebbe a mintába? Mi van akkor, ha a tested nem pont olyan, mint a hagyományos férfias ideál? Mi van akkor, ha az egész világ csak egy nagy testet lát, ha rád néz? Egy kövér embert, aki más, mint a többiek.

Én voltam ez a kisfiú, és most már én vagyok ez felnőttként. És meg kell mondanom, elég ellentmondásos az az érzés, hogy dicséretet és megszégyenítést egyaránt kapok a testem miatt.

Hogy egyszerre bátorítanak arra, hogy legyek nagy és használjam ki a testi adottságaim, miközben az a közvélekedés, hogy fogyatékos és hibás vagyok a méreteim miatt. Hogy olyan erőt sugárzó beceneveket kapok, mint például a Bika vagy a Tank, de sokszor aláznak meg olyan nevekkel, mint például „hájas”, „malacka” vagy „kövér disznó”.

Vékony határvonal van a pozitív, mindenre képes, bálványozott férfi szerep és a rettenetes, szégyellnivaló, óriási nagy test között. A vegyes üzenetek rendkívül zavaróak lehetnek: „Nagyobbnak és erősebbnek kell lenned, habár fogynod sem ártana, és lehetnél picit kisebb, mert ez már túl nagy.”

Ami ezt az üzenetet még károsabbá és veszélyesebbé teszi, az az a tény, hogy valójában nincs egyértelmű válasz arra, hogyan hozd helyre magad, hogy visszabillenjen a mérleg a nagy, erős férfias kép felé. Mindössze ezt kapod: „Légy férfi, próbáld keményebben, emelgess súlyokat, izzadd ki” és hasonlók.

Elhízottként felnőve szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt lehetőségem részt venni olyan elfoglaltságokban, ahol a méretem előnyt jelentett. Kiemelkedtem az olyan sportokban, mint a hoki, baseball, rögbi, amerikai foci és szabadfogású birkózás, és ezek egytől egyig megerősítették azt a képet, amiről nemrég beszéltem - hogy erősnek és aggresszívnek kell lennem.

Több szempontból is mondhatom, hogy ezek az elfoglaltságok mentettek meg. Megvédtek attól, hogy azt a fajta diszkriminációt, előítéleteket és bántalmazást éljem át, mint amit néhány hozzám hasonló társam tapasztalt.

Jó voltam egy sportágban, és körülvettek emberek, akik a „nagyfiúként” szurkoltak nekem - mindez magabiztosságot, önbizalmat, pozitív közösségi élményeket, és ami a legfontosabb, barátokat hozott nekem.

Igen, a testsúlyom miatti bántalmazást ugyanúgy megtapasztaltam, mint bármely más kövér kisgyerek. A gyerekek gonoszak voltak, csúfoltak és lökdöstek, kegyetlen tréfákat űztek velem. Egy pillanatig sem hagyták, hogy elfelejtsem, ki vagyok valójában: más, mint ők.

Amikor a bántalmazás erőszakossá fajult, arra tanítottak, hogy védjem meg magamat és másokat - ha kell, erőszakkal.  Az erőszakoskodókat gyorsan helyretettem, akik utána csak ritkán bántottak újra.

Visszatekintve, annak a hátránya, hogy a férfiasság sztereotip eszményének világában nőttem fel, duplán is érintett: Amellett, hogy valószínűleg hozzájárult a betegségem előrehaladásához, abban is akadályozott, hogy segítséget kérjek.

Így nézett ki a dolog: Egyrészt arra biztattak, hogy legyek még nagyobb (egészen addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút). Másrészt pedig arra is megtanítottak, hogy férfiként ki kell állnod magadért, és neked kell helyrehoznod magad. Ne kérj segítséget. Ha segítséget kérsz, gyenge vagy - és a társadalom nem azt várja el tőled, hogy gyenge légy.

Kétségtelen, hogy férfiként könnyebb elfogadtatni magunkat, és megtalálni, hogy mihez kezdjünk a testünkkel. A társadalom szemében elfogadhatóbb az, ha mi hordozzuk a plusz kilókat, mint ha egy nő teszi ugyanezt, és sokkal kevésbé érnek inzultusok minket a súlyunk miatt. Ugyanakkor a férfiak kevésbé képesek elfogadni annak a gondolatát, hogy az elhízásuk miatt ők “betegek”, és segítségre szorulnak.

Ha mindehhez még hozzáadjuk az attól való félelmet, hogy férfiként a gyengeség jeleit mutatjuk, eljutunk ahhoz a gyakran előforduló helyzethez, hogy nem keresünk és nem is kapunk gyógymódot az elhízásunkra - pedig már régen szükség lenne rá.

Olyasvalakiként, aki sportos volt és érdekelte az emberi test és a tudományok, az egyetemen kineziológiát tanultam - ami az emberi test mozgatásának tudománya. Miközben a betegségem egyre jobban haladt előre, én folytattam az egészséggel, a táplálkozással és a testmozgással kapcsolatos tanulmányaimat.

PhD fokozatot szereztem az elhízás témájában. A sors iróniája, hogy ekkor, a tanulmányaim csúcsán voltam a legbetegebb - a súlyom meghaladta a 160 kg-ot. Magas volt a vérnyomásom, súlyos alvási apnoém volt, és azt éreztem, hogy a zsír kiszívja belőlem az életet.

Én, aki ennek szenteltem a tanulmányaimat, nem tudnék tenni valamit az elhízásom ellen? A testem azt üzente a világnak, hogy a tudás egyértelműen nem elég.

A legtöbb emberhez hasonlóan a diéta és testmozgás kultúrájában hittem. Ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy akaraterővel és elszántsággal megszabadulhatok az elhízástól. Ha eleget éheznék és eleget izzadnék, és ha elég kellemetlenséget el tudnék viselni, vagy ha igazán akarnám… akkor meggyógyíthatnám magam.

Mivel teljesen leragadtam a „segíts magadon” gondolatánál, nem voltam hajlandó elhízásomra betegségként tekinteni. Engedtem, hogy az egóm és a „macsó” világlátásom miatt csak később kapjak megfelelő kezelést. Engedtem, hogy a makacsságom miatt egyre betegebb legyek. Majdnem az életembe került.

Annyira beteg voltam, hogy minden reggel azt kérdeztem magamtól, hogy vajon ma lesz-e az a nap, amikor a zsír meg fog ölni. Elkezdtem azon töprengeni, hogy a gyermekeim hogyan fognak majd boldogulni az apjuk nélkül.

Nem csak én vagyok ilyen helyzetben. Annyi férfi van szerte a világban, aki egyszerűen figyelmen kívül hagyja  vagy visszautasítja azt a gondolatot, hogy törődjön a saját egészségével, mert nem túl férfias dolog segítséget kérni. Legyen szó elhízásról, mentális egészségről, krónikus betegségek szűrővizsgálatáról… Hosszú a lista.

Csak azt remélhetjük, hogy hozzám hasonlóan ők is felismerik, hogy a túlélés záloga, ha félre tesszük a büszkeségünk és keményen szembenézünk a problémákkal.

2014-ben az elhízásom kezeléseként gyomor-bypass műtéten estem át. A műtét előtti időszak elég intenzív volt, számos találkozóval és megbeszéléssel. Az első orientációs foglalkozásomon közel 50 ember vett részt, akik közül mindössze 3 volt férfi.

Ha végiggondolom, hogy kikkel találkoztam a várótermekben, miközben tovább folytattam ezeket a találkozókat, ez egyre kevésbé tűnt szokatlannak. Számos támogató csoport közösségének is tagja vagyok, és ezekben is 5 tagból legfeljebb 1 férfi.

Ha viszont megnézzük, hogy társadalmi szinten milyen arányban fordul elő az elhízás a két nemre vonatkoztatva, nem ugyanezt a képet látjuk. Ez annyit jelent, hogy a férfiak nem keresnek kezelési lehetőséget és nem kérnek segítséget. Ismerve a betegség összetett és krónikus mivoltát, attól tartok, hogy a legtöbb férfi hasonlóan reagál rá, ahogy én tettem – hagyják, hogy a betegség rosszabbodjon, valami olyan feltételezés miatt, hogy a segítségkérés a gyengeség jele.

Más betegségekhez kapcsolódóan (például a mentális egészség területén) felfedezhetők arra irányuló erőfeszítések, hogy lebontsák azokat a stigmákat, amelyek a férfiak segítségkérését övezik. Ugyanerre van szükség az elhízás és a rendelkezésre álló különböző kezelések kapcsán is.

A férfiaknak fel kell ismerniük, teljesen normális dolog, ha segítséget kérnek.

Ehhez arra lesz szükség, hogy egy férfinak több arca is legyen. Egy férfi lehet erős és okos úgy is, hogy emellett mások erejére és tudására is támaszkodik – különösen, ha az egészsége a tét.

Több olyan férfira van szükség, akik hallatják a hangjukat. És több olyan férfira is szükségünk van, akik utat mutatnak, és jó példával járnak elöl abban, hogy az elhízással való küzdelem nem olyan probléma, amivel egyedül kell szembenézni.

Mert az igazság az, hogy semmi sem férfiasabb annál, mint elég bátornak lenni ahhoz, hogy vállaljuk a sebezhetőségünk, vagy mint nyíltan beszélni az egészségünk minden aspektusáról.