Tudta, hogy az elhízás krónikus betegség? Komolyan! Kiderült, hogy elég hosszú időn keresztül éltünk téveszmében.

A kulturális narratíva szerint a testsúly egyszerűen szabályozható testmozgással és kalóriabevitellel. Ha tehát hízik, mert túl sok kalóriát visz be, egyszerűen csökkentse a bevitelt, és fogyni fog.

Ne tegyünk úgy, mintha a testsúlykontroll egyszerű dolog lenne!

Kiderült, hogy mindez nem ennyire egyszerű. Hogy miért? Mert a testsúly nem viselkedés kérdése. Ennek eredményeképpen nem tudja közvetlenül kontrollálni testtömegét!

Micsoda felháborító dolog ilyet mondani, nemde? Íme egy példa. Ha ma arra kérném, hogy egyen 3 adag gyümölcsöt, megtehetné (feltéve, hogy éppen hozzájut).

Ha arra kérném, hogy sétáljon 30 percet valamikor reggel 8 és este 9 óra között, valószínűleg ezt is megtehetné. De ha azt kérném, hogy a következő 6 órában 0,3 kg-ot hízzon – nem is, legyen inkább 5,5 kg – ez már nem menne.

Sok mindent tud kontrollálni azzal kapcsolatban, hogy mit eszik és hogyan mozog. De mivel a testsúly nem egyfajta viselkedés, nem vagyunk képesek arra, hogy úgy kontrolláljuk, mintha egy termosztátot tekergetnénk.

Sőt, kiderült az is, hogy a gének is sokat számítanak. Becslések szerint az elhízás kialakulásának valószínűsége kb. 40-70%-ban a géneknek köszönhető. Továbbá, a társas környezet és a testsúly közötti összefüggés is fennáll.

Arról nem is beszélve, hogy társadalmunk úgy fejlődött, hogy a magas kalória- és alacsony tápanyagtartalmú ételekhez való hozzáférés egyszerű, de testmozgási lehetőségekhez jutni viszont nehéz.

Más szóval, függetlenül attól, honnan nézzük, a tudományos bizonyítékok egyértelműen alátámasztják azt, hogy a súly nem választás és akaraterő kérdése, hanem összetett genetikai, biológiai, szociokulturális és pszichológiai tényezők eredménye.

Nos, nem a kilók számától a mérlegen, hanem a felesleges zsírsejtek egészségre, funkcióképességre és életminőségre gyakorolt hatásától. A zsírsejtek nem passzívak. Nem csak tétlenül ülnek egyhelyben.

A zsírsejtek olyan hormonokat és peptideket választanak ki, amelyek, ha közel vannak a szívhez, májhoz, hasnyálmirigyhez vagy egyéb belsőszervekhez (ezek a zsírsejtek alkotják az intraabdominális zsírszöveteket), akkor betegségeket okozhatnak.

Lépjünk tovább még egyet. Rendkívül fontos megérteni, hogy a szervezet védi (igen, védi!) a legnagyobb testsúlyú állapotot! Testünkben alapvető, ösztönös megküzdési reakciók léteznek. Nézzünk meg néhány példát!

Mivel a szervezetünk túlmelegedése az agykárosodás kockázatával jár, automatikusan elkezdünk verejtékezni, hogy csökkentsük a testhőmérsékletünket. Egy másik példa: A fázás nem tesz jót; kárt tehet bennünk, ezért amikor hideg van, automatikusan elkezdünk remegni, hogy felmelegedjünk. Eddig egyszerű.

Nos, ehhez hasonlóan a test úgy van felépítve, hogy ellenálljon a fogyásnak. A távoli múltban, amikor nem volt könnyű ételt találni, gyakran fennállt az éhezés kockázata. Tehát, amikor lefogyunk, a beépített mechanizmusaink újra beindulnak. A remegés és az izzadás helyett az agyunk fokozza az éhségérzetet, megszünteti a teltségérzetet és lelassítja az anyagcserét. Tehát ezek a létfenntartó mechanizmusok még ma is működnek a színfalak mögött...

Szinte mindenki tudja, hogy van egy megjósolható fogyási görbe. A fogyás korai szakaszában a súlycsökkenés simán megy. Valahol 3 és 6 hónap között a súlycsökkenés jellemzően megáll, és az elért szinten marad. Ez történik, amikor a biológia átveszi az irányítást.

Hogy miért fontos ezt? Nos, amikor az emberek az energia be/energia ki modell szerint működnek, a céljaik és elvárásaik ezen alapulnak.

Valaki, akit meggyőztek arról, hogy így gondolkodjon, felállíthat egy olyan célt, hogy heti 0,5 kg-ot fogy. Akkor 5 hét: 2,5 kg. 10 hét: 5 kg. 30 hét: 15 kg. Fantasztikus! Csináljuk! Nos, sajnos annak az esélye, hogy ez így fog történni, rendkívül alacsony, mivel a szervezetnek más elképzelései vannak, az anyatermészetet pedig nem lehet kijátszani. 

Hatalmas probléma van a széles körben elterjedt „egyen kevesebbet, mozogjon többet” gondolkodásmóddal. Amikor az emberek végigmennek a kiszámítható fogyási szakaszokon, és a kezdeti sikert a testsúlycsökkenés elkerülhetetlen leállása követi, minden esetben magukat hibáztatják.

Ez aztán események olyan láncolatát indítja el, ami nem produktív. Ha valamit tudunk az elhízással élő emberekről, az az, hogy többször is jelentős erőfeszítéseket tesznek a fogyás érdekében. Idővel azonban a tapasztalataik valószínűleg ilyenek: „Megpróbálom, de nem sikerül; megpróbálom, de nem sikerül; megpróbálom, de nem sikerül.” Ismerősnek hangzik?

Amikor ezt a mintát látom, pszichológusként nagyon felzaklat. Miért? Mivel a próbálkozást követő kudarcok sorozata végül oda vezet, hogy az ember feladja! Ezt „tanult tehetetlenségnek” nevezik, és ez egy nagyon veszélyes pszichológiai jelenség. Olyan, mint a depresszió. Rányomja a bélyegét az élet legtöbb területére. Tönkreteszi az ember önbecsülését.

Nemrégiben számos vizsgálatot végeztek annak megértése érdekében, hogy hogyan lehetne jobbá tenni az elhízással élők gondozását. Azzal szembesülünk, hogy az túlsúllyal élő emberek valójában nem támogatóként tekintenek az egészségügyi szakemberekre, és azt gondolják, hogy a testsúlykontroll csak tőlük függ, ezért – ha fogyni akarnak – csak jobban kell összpontosítaniuk a diétára és a testmozgásra. A szakemberek úgy gondolják, hogy habár segíthetnek, de a diéta és a testmozgás nem az egyetlen út.

Az 1970-es évek végétől dolgozom együtt túlsúllyal élő emberekkel. Időről időre azt láttam, hogy az elhízással élő emberek számára hihetetlenül dühítő, amikor valaki odamegy hozzájuk, és azt mondja: „Hát, csak kevesebbet kell enned, és több testmozgást kell végezned.”

Olyan, mintha erre a következő választ várnák: „Tényleg? Hű, még senki sem mondta ezt nekem. Nem gondoltam volna, hogy a kevesebb evés és a több testmozgás segíthet.”

Az, hogy újra és újra szembesültem ezzel a történettel, az azt jelenti, hogy rossz forgatókönyv szerint csinálunk valamit. Itt az ideje, hogy megváltoztassuk a narratívát arról, hogy mit is jelent az elhízás, hogyan alakul ki és hogyan kezelhető.

Amikor valaki arra kér, hogy magyarázzam el, miért emelkedik az elhízás előfordulási aránya, a válaszom az, hogy az emberi agy nem feltétlen alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amiben él. Alapjáraton nincsen gond se az adott személlyel, sem az agyműködésével. De ha a környezet is bejön a képbe mint tényező, már problémák merülhetnek fel.

Mi lenne, ha megváltoztatná azt az elhízással kapcsolatos hiedelmét, hogy az „egyen kevesebbet, mozogjon többet” attitűd a siker záloga? Fontos lenne, hiszen amikor valaki vesztesnek érzi magát, és feladja, akkor már nem fog törődni önmagával.

Tehát mi az alternatíva? Nos, hadd magyarázzak el valamit.

Mi van akkor, ha az elhízás egy krónikus betegség, amely genetikai, környezeti, biológiai (különösen az agyban), szociális és pszichológiai problémákból ered, amelyeket felerősítenek a modern életmód túlzottan feldolgozott élelmiszerei, a túlterhelt élet és a magunkra fordított túl kevés idő?

Mi van akkor, ha – annak ellenére, hogy minden erőfeszítést megtett – még soha nem kapott kezelést erre a betegségre? Eddig még senki sem kezelte Önt a jelenlegi tudásunk szerinti megközelítés alapján. A korábbi kísérletek az „egyen kevesebbet, mozogjon többet” perspektíva köré összpontosultak.

Ha szemléletet tudna váltani, vajon mi történne? 

Íme a jövőképem: Úgy gondolom, hogy ez a szemléletváltás képes megtörni a jeget az egészsége szempontjából! 

Attól tartok, hogy az elhízással élő emberek magukat hibáztatják – valójában tudjuk, hogy ez így van, ezt „internalizált testsúly-előítéletnek” nevezik –, és nem úgy látják, hogy az egészségügyi szakemberek feladata, hogy segítsenek.

Ha azonban bármely más krónikus betegséghez hasonlóan közelítjük meg az elhízást, akkor változtathatunk a helyzeten. Az egészségügyi szakemberek fel tudnák használni a más krónikus betegségben szenvedők támogatása során elsajátított készségeiket, hogy segítsék az elhízással élőket. Végül is az elhízás kezelése sokkal inkább olyan terápiás megoldásokat igényel, amelyek javítják az egészségi állapotunkat, a mindennapi működésünket és az életminőségünket, nem pedig csak arról van szó, hogy valaki mennyit tud fogyni.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon Ön hajlandó lenne-e segítséget kérni, hogy kezelje a betegségét?